Minél messzebb tartózkodsz a rendszámodat kibocsájtó hivataltól, annál nagyobb az esélyed arra, hogy halk susmogások, észrevétlennek szánt, ám észrevett mutogatások, kíváncsi tekintetek kereszttüzében találd magad. Az előbb vázolt helyzet még intenzívebb, ha motorral közlekedsz, és extraként egy emberméretű meghatározhatatlan számú pókkal rögzített csomaghegyet varázsolsz a motorod végére.

Cooper és a málha

Horvátországban emlékeim szerint nem keveredtünk különösebb interakcióba a helyi lakosokkal, egyetlen kivételtől eltekintve, amikor egy faék egyszerűségével megáldott boyracer előzés helyett a letollak az útról taktikával próbált előnyösebb helyet szerezni a másnapi verseny rajtrácsán. (azért ott voltak még az endúrósok is a bokáig-kavicságyas szerpentinen: mikor a málhás shadowt látták süppedve kacsázni, az egyik lemondóan csóválta a fejét, a másik pedig egyszerűen kiröhögött - Tomi) Ezt az aprócska negatívumot azonban alaposan felülírta az olaszoknál tapasztalt közvetlen barátságosság, kíváncsiság, és segítőkészség triásza. Először is a Dubrovnikból-Bari útvonalon közlekedő komp büféjének hála, kellemes másnaposság állapotában nyargaltunk ki a kikötőből, és kerestünk megtámadásra alkalmas benzinkutakat. Néhány kifejezetten fura, és látszólag indokolatlan nyolcast formáló kör(nyolcas)forgalom után előtűnt a dél-olasz sivatag délibábjai közül a napnál is fényesebben ragyogó kútoszlopaival csábító istálló, friss 95ös szénával. Célunk az üzemanyag vételezésén túl láncspray vásárlása volt, mert ugyebár a rengeteg eszünkkel nem vittünk magunkkal. 

Amiről ez az egész bejegyzés szólni akar, az ezen a ponton kezdődik. A kúton persze felfigyeltek a magyar rendszámra, kérdések hada záporozott felénk egy pillanaton belül. Azt hiszem ezen a ponton Tomi párszor leizzadt, hiszen egyetlen olaszul valamennyire értő, és beszélő ember ő volt a csapatban, ígyhát rá testáltuk a tolmácsolással járó összes gondot, természetesen valamirevaló díjazás nélkül. A szokásos honnan-merre-meddig kérdések által meghatározott háromszöget a kút tulaja gyorsan zárta. Pár mondat után meginvitált minket a légkondival ellátott üzlethelységbe, ahol egyértelművé vált számunkra, hogy innen egyhamar nem szabadulunk. Történt ugyanis, hogy miután Louis Piccolo-t elzavarta (természetesen Vespával), hogy fénymásolja le a térképét, hiszen a kúton nem volt elvihető példány, aprólékosan elmagyarázta, hogy melyik olasz városokat, országrészt, látványosságot kell megnéznünk, külön hangsúlyt helyezve Tropea-ra, ahol nem mellesleg a szülei is élnek.

Tropea, ahova a végén nyilván elmentünk:)

Hosszas beszélgetés után mely a láncspray témakört is érintette az alábbi végeredmény alakult ki:

- egy óra baráti hangulatú beszélgetés, értékes tippekkel a túrához
- útvonaltervvel ellátott Olaszország térkép (nagyon jól jött, mert nem vittünk magunkkal)
- a láncot egy megkezdett flakon láncsprayvel fújta le a harmadik alkalmazott, aki egyébként hobbi motocross versenyző, majd egy bontatlan flakont adott ajándékba 
- a benzinért azért fizettünk:)

Mario egy kicsi vegyesboltot visz az Amalfi parton.

Az Amalfi part

Csupán vakszerencse és véletlen kellett ahhoz, hogy rátaláljunk. Valahol pár kilométerrel lejjebb felvettem egy stoppost, aki épp a bolt előtt jelezte leszállási szándékát, és ha már arra járunk alapon beugrottunk egy palack vízért. Illetve ugrottunk volna, ha néhány centen kívül lett volna nálunk készpénz. Lényeg, hogy a másfél euros víztől ha nem is fényévekre, de mondjuk tengeri mérföldekre voltunk. Mario ezt másképp gondolta. Úgy döntött, hogy az a nálunk lévő negyven valahány cent, vélhetően a speciális kiadású érméink aranytartalma miatt pontosan másfél eurót ér, illetve az előzőleg kezünkben tartott víz az állapotunkhoz nem elég hideg. Szóval lett vizünk, mégpedig a Mario által a hűtőből kikeresett leghidegebb palack. Persze szó szót követett, pár percen belül már szállásajánlatot kaptunk, illetve egy-egy Túró Rudi jellegű helyi csemegét, biztosan éhesek vagyunk alapon. Kedélyes beszélgetésünket megzavarta a helyi buszjárat, ami az utca kellős közepén parkoló motorjainktól nem tudott befordulni. Pánik, és Botrány, gondolhatják most kedves Olvasóink, ám Mario a védelmünkre kelt, majd néhány vélhetően keresetlen szóval helyreigazította a busz sofőrt, hogy tulajdonképp ő itt most a barátaival beszélget, tehát ha majd befejezzük, akkor arrébb állunk. Sikerrel járt, a sofőr duzzogva ült vissza a buszba, és várt. A körülmények, a gyorsan múló percek, és a hamarosan zárni készülő Pompeii hatására a továbbállás mellett döntöttünk. Egyéb ajándék híján egy ötvenforintost ajándékoztunk Marionak. A szeme nedvesedett, és könnyek közepette mesélte, hogy gyerek kora óta érméket gyűjt, de Magyarországról ez az első darab. 

Pompeii-ről mindenki hallott már, vagy tanult, páratlan kincs a történelmünkben, szóval sokan tervbe veszik. Így voltunk ezzel mi is, s bár tudtuk, hogy késésben vagyunk, élt bennünk a remény, hogy csak azért mert erősen sötétedik, még tárt kapukkal várja kis országunk átlagot tekintve közepes testmagassággal megáldott túrázóit. Nem így lett, természetesen elkéstünk. A problémát a helyzetet megértő és átérző biztonsági őrök oldották meg. Egészen pontosan fél órát kaptunk, de idióta, bámészkodó visítozó turisták nélkül. Plusz az ellenértékül felajánlott grappát is visszautasították. Így történt, hogy csendben, nyugalomban, naplementében jártuk végig Pompeii utcáit, és véstük emlékeinkbe a történelem egyik nevesebb darabját.

Persze ezek mind apróságok, de pont az ilyen apróságok miatt zártam szívembe a dél-olasz lakosságot.

A képen maga Mario. Nem ő alacsony, Tomi magas:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.