Ahab és a Private Room

Van hogy életünk során találkozunk olyan emberekkel, akik karakterükkel, megjelenésükkel, viselkedésükkel örökre nyomot hagynak bennünk, még ha csak egészen rövid időre is találkozunk velük és később még a nevükre sem emlékszünk. Sok ilyen emberrel találkoztunk a túráinkon, és egyértelműen ilyen ember volt Ahab is. Nápoly után töretlenül folytattuk tovább az utunkat tovább a csizma szárán annak boldog tudatában, hogy valószínűleg sem eltévedni, sem fedél nélkül maradni nem fogunk a következő éjszakán. A magabiztosságunknak természetesen az volt az oka, hogy minden út Rómába vezet – nagyot tehát nem hibázhatunk (he-he-he). Ezen kívül az is segített kicsit, hogy az örök városban előre foglalt szállásunk volt, ami ugyan kicsit szembe ment a túrák írottan íratlan káosz-szabályával, miszerint minden ami előre el van tervezve az rossz, azért őszintén szólva tényleg nagyon kellemes érzés volt. A nagyon nagyvonalú kalkuláció ugyanakkor azt is eredményezte, hogy az előre lefoglalt szállásunkra a tervezett komótos este hét-nyolcas érkezés helyett az éjszaka kellős közepén estünk be, ezzel nem kicsit meglepve a békésen szunyókáló hostelportást. A portás nevére sajnos már nem emlékszem, de Ahabnak fogom nevezni a kapitány után a Moby Dickből, hiszen az is lehet, hogy tényleg Ahabnak hívták. Elég Ahabosan nézett ki. Igazából mondjuk azt hogy 50-50, vagy Ahabnak hívták, vagy nem. Az 50% pedig egy olyan esély, aminél jóval rosszabbakat is gondolkodás nélkül bevállaltunk, tehát: Ahab!

                Ahab nagyon furcsa szerzet volt, különös viselkedésének kulcsát pedig egészen távozásunkig nem tudtuk megérteni. Ez volt az oka annak, hogy Róma elhagyásáig Ahab még rengeteg fejtöréssel, röhögéssel és szállóigével ajándékozott minket, valamint már a megérkezésünk pillanatától garantálta, hogy Rómára csak egészen különös helyként tudjunk gondolni. Az első meglepetés akkor ért minket, mikor Ahab előbukkant a pult mögül, vagyis inkább a pult alól. Hatalmas, vérvörös szemeit ugyanis úgy meresztette ránk, mintha maga sem tudná eldönteni hogy álmodik-e még, vagy ez már az igazi, olasz valóság. Konkrétan úgy nézett Ádámra és rám, mint aki kísértetet látott. Persze azt is meg kell hagyni, hogy tényleg nem nézhettünk ki valami megnyerően, két borzasztóan csapzott, az egésznapos bukósisak-fodrászatból frissen szabadult mocskos, közép-kelet-európai fiatal, akik hajnali negyed későn kaparnak a pulton… Ahab mindenesetre a száját csak akkor csukta be, mikor elé toltuk az útleveleinket. Egy ideig még vártam, hogy a szemének meresztését mikor fogja abbahagyni, de hamar kiderült: Ahab alapjáraton így néz.

 A kezdeti sokkos kifejezést minden átmenet nélkül borús fejcsóválás váltotta föl, míg az arcán gyors egymásutánban váltották egymást a kétségbeesett, a vádló, a lemondó és a furcsálló tekintetek, amit mi eleinte őszintén szólva abszolút nem értettünk. Nehezünkre esett megérteni, hogy egy hostel portásának miért akkora sokk átélni azt, mikor két vendég megérkezik. Ennek optimális esetben nap mint nap, de legalábbis alkalomszerűen meg kell történnie egy tisztességes hostelben, nem? Egy kétségbeesett és egy gyanakvó tekintet, valamint két távoli nyelven elmotyogott mondat között Ahab a recepció felett lógó órára mutogatott, mi pedig lassan megértettük, hogy abszolút nem volt alkalmas az idő a megérkezésre, mondhatni belegázoltunk nem csak Ahab napi rutinjába, de a hostel általános működési ütemébe is. Sikerült kihámozni leginkább Ahab non-verbális jeleiből, hogy a sokágyas szobák sok mínusz kettő lakóját valószínűleg hihetetlenül felbosszantaná, ha hajnali fél mégkésőbbkor mi betrappolnánk cókmókostul a szobába. Ez a jelek szerint a naftalinszagú, penészlátogatta, sötét és úgy alapjában véve az ijesztő és a nyomasztó között ingadozó helyi hostelkultúrába egyszerűen nem fér bele.

Egy ponton már azt fontolgattuk, hogy sarkon fordulunk és itthagyjukezt az egész bolondokházát Ahabostul-mindenestül, de ekkor hirtelen villanykörte gyulladt Ahab arca mögött, és egy kis izgatott lapozgatást követően széles mosoly ült ki az arcára, vett egy nagy levegőt, majd ünnepélyesen bejelentette: „I give you private room”. Na ezek után következett egy ötperces koreográfia, aminek keretében rövid motyogós-nyammogós töltelékmondatok között ugyanezt a mondatot sok különböző hanglejtéssel, arckifejezéssel előadta, hogy értsük mi a helyzet. Volt ezek között drámai és önfeláldozó, aminek során gesztikuláción keresztül jelezte, hogy ez a gesztus neki olyan, mintha a szívéből tépnének ki egy darabot, volt olyan, ahol az „I give you private room”rezignált fejcsóválással, lemondó suttogással került előadásra, volt cinkos félmosoly kacsintással, valamint egészen fenyegető verzió is. Végül Ahab úgy döntött mostanára biztosan átjött az üzenet, úgyhogy végül tíz perccel hajnali korareggel előtt átadta a kulcsot az áhított szobához, majd minden további nélkül visszasüllyedt a pult alá. Ádámmal váltottunk pár pillantást, de sok újat nem tudtunk kiolvasni a másik tekintetéből, úgyhogy megvontuk a vállunkat, felszedtük a cókmókot és nekiálltunk megkeresni az áhított „I give you private room”-ot. Annyira fáradtak voltunk, hogy az Ahab-abszurd agymosás egyszerűen eltömítette az agyunkat és nem voltunk másra képesek, csak a Private Room elképzelésére, ami rövid keresgélés után meg is lett. A szoba pici volt, de szerencsére a tükrön is átláthatatlanul vastag koszréteg volt, valamint nem volt tűzjelző és a szobának volt egy lichthofra nyíló ablaka, nekünk volt két sörünk és gondos kezek hamutálat is készítettek a szebb napokat látott asztalkára… Kell ennél több a boldogsághoz?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.