Hiába vagyunk keményebbek Salamon tökénél és az illemnél is, én mégis bemutatkozom. Tomi vagyok és én szintén fogok ide posztolni néha - azt hiszem van miről. Én is motormániás vagyok, csakúgy mint Kúper és hasonlóan fogékony a nagyvonalú ötletekre. Vulkánt kergetni motorral? Simán:) ha a kapitány nem figyel annyira, akkor a motort is felpókoljuk a szárnyashajóra Milazzóban, és vaslóháton megyünk eltévedni Stromboli szigetének rég nem használt túraösvényre. Mert ugye mi az nekünk mikor megbeszéltük, hogy kemények vagyunk. Autópálya szélén, motorok között alszunk, kávét reggelizünk, Bruce Willis-mód ferde és meggyötört cigiket szívunk, szerb keresztapákkal pacsizunk, nem félünk sem az albán szerpentinektől, sem a ciprusi nomád barlanglakóktól. Ha pedig Kúper vagy én megingunk egy pillanatra akkor mindig ott a másik, hogy emlékeztessen, hogy kemények vagyunk. Az egy egészen más kérdés, hogy mennyit veszít a komolyságából ez a kijelentés, mikor egy fortyogó vulkán kráterével egy vonalban, pár kurta köpésnyire onnan a keménység kérge alól előbújnak a tények, vagyis eszünkbe jutnak sorra a körülmények... vagyis:

1)Besötétedett: A vulkánkitörés sötétben szép, eddig nincs hiba. Örültünk neki, hogy épp sötétedésre értünk fel a szikla és egyben a 2009-es túránk csúcsához, dörzsöltük is a tenyerünket, hogy kényelmesen elhelyezkedve alkonyati fények között gyönyörködhetünk a kitörésekben. Mikor kellően kibámészkodtuk magunkat, rájöttünk, hogy ez lefelé nem lesz olyan egyszerű, hiszen nem elég hogy a nap lelépett Amerikába sütni, ráadásul még

2)...közvilágítás sem nagyon van, főleg mióta az 1931-es kitöréstől megijedt lakosság nagyobbik része lelépett, mindössze 350 lakost hagyva maguk után, akik viszont nem éppen a vulkán tetején, hanem a tengerparti két kis faluban éldegélnek. Körülöttünk a Tirrén-tenger, ami bár nagyon szép és érdekes, viszont abszolút nem világít. Jó, nem baj, van kettőnkre egy pislákoló (na jó, működő), pici LEDes zseblámba, majd leereszkedünk a... Hol is?

3)A régi út: Történt ugyanis, hogy lecsúsztunk az utolsó vezetett túrákról aznap és bár üldözőbe vettük az elindult túrázókat, de mivel mi naívan elindultunk fölfelé, míg ők mint kiderült előbb kicsit kerültek a szigeten, nem értük utol őket. Azért indultak másik irányba, mert bár a mi utunk egészen mászható ötszáz méteres magasságig, onnantól kicsit necces: mint kiderült évek óta nem használja senki, helyette a hosszabb, kevésbé meredek és biztonságosabb úton viszik a kíváncsi "kirándulókat".

4)ötszáz euró: A büntetés, amit kirónak akárkire, aki vezető nélkül négyszáz méter fölé merészkedik és rajtakapják. Erre egy szigorú tábla figyelmeztetett az utunk végén. Természetesen miután biztosítottuk egymást a keménységünkről egyszerűen továbbmentünk, még röhögtünk is rajta hogy ha megússzuk az olyan, mintha nyertünk volna ezer eurót (persze ilyen alapon Kúper már most milliomos lenne a ki nem rótt bírságokból a buszmegállókban való dohányzásért, persze csak ha Kúper nem lenne túl kemény a BKV-záshoz). Korom sötétben, a hegy tetején valahogy az ötszáz euró is más megvilágításba került, hirtelen valahogy nem is tűnt annyira viccesnek.

5)Hamu: A Stromboli mindenféle kőzeteket meg hamut lövöldöz ide-oda. Nekem földrajzóráról annyi rémlik, hogy van a pahoehoe és az aaah, amik arról kapták a nevüket, hogy az ember ilyen hangot ad, hogyha rájuk lép (ezúton is elnézést Schulteisz tanárúrtól, ha rosszul fogtam a lényeget). Magyarra azt hiszem úgy lehetne lefordítani, hogy Jujujuj és ááá basszus Cooper hogy a viharba fogunk innen lejönni?!. Süpped, beszakad, omlik, legurul, belemegy a szembe és még az illata sem túl jó. Ebből állt az "út" felső része

6)Kijelölt út: Magát az "ösvényt" úgy különböztették meg a szakadékoktól, dzsindzsától és egyéb finomságoktól, hogy kb 10 méterenként szorgos szicíliai kezek megkrétáztak egy kődarabot. Fölfelé, világosban még csak-csak tudtuk őket követni, de lefelé gyakorlatilag lehetetlen volt.

Most hirtelen nem is értekeznék többet kiváló fizikumunkról és a vulkánmászásban szerzett korábbi tapasztalatainkról, mert hirtelen nem jut eszembe semmi vigasztaló. A lényeg az, hogy akkor és ott majdnem megtapasztaltuk a hülye ötletek kiválóságának határait és bár ez az emlék nem gátolt meg minket abban, hogy továbbra is ilyenek maradjunk, elgondolkodtatott kicsit azon hogy mi most éppen miért is vagyunk ennyire hülyék:) Egy biztos, a túra legszebb és egyik legemlékezetesebb részét köszönhetjük a Mojitonak, amit a Stromboli lábánál szürcsöltünk miközben az aznapi utolsó vezetett túra kigyalogolt...

A kalandos utat lefelé, az éjszakát és a keménység általunk használt fogalmának további tisztázását rábíznám Kúperre, hiszen ki lenne erre alkalmasabb mint az, aki egy szerb lánynak rezzenéstelen arccal magyarázta el, hogy mi néha gyerekeket eszünk ebédre. Mert kemények vagyunk. Az árnyalatnyi kétely a hölgy arcán pedig nem tudom hogy őt, vagy Kúpert minősíti...

Tomi

(Lent pedig egy kép az 400m-es tábláról, amin túl mindent tilos!)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.