Ahab és a Private Room

Van hogy életünk során találkozunk olyan emberekkel, akik karakterükkel, megjelenésükkel, viselkedésükkel örökre nyomot hagynak bennünk, még ha csak egészen rövid időre is találkozunk velük és később még a nevükre sem emlékszünk. Sok ilyen emberrel találkoztunk a túráinkon, és egyértelműen ilyen ember volt Ahab is. Nápoly után töretlenül folytattuk tovább az utunkat tovább a csizma szárán annak boldog tudatában, hogy valószínűleg sem eltévedni, sem fedél nélkül maradni nem fogunk a következő éjszakán. A magabiztosságunknak természetesen az volt az oka, hogy minden út Rómába vezet – nagyot tehát nem hibázhatunk (he-he-he). Ezen kívül az is segített kicsit, hogy az örök városban előre foglalt szállásunk volt, ami ugyan kicsit szembe ment a túrák írottan íratlan káosz-szabályával, miszerint minden ami előre el van tervezve az rossz, azért őszintén szólva tényleg nagyon kellemes érzés volt. A nagyon nagyvonalú kalkuláció ugyanakkor azt is eredményezte, hogy az előre lefoglalt szállásunkra a tervezett komótos este hét-nyolcas érkezés helyett az éjszaka kellős közepén estünk be, ezzel nem kicsit meglepve a békésen szunyókáló hostelportást. A portás nevére sajnos már nem emlékszem, de Ahabnak fogom nevezni a kapitány után a Moby Dickből, hiszen az is lehet, hogy tényleg Ahabnak hívták. Elég Ahabosan nézett ki. Igazából mondjuk azt hogy 50-50, vagy Ahabnak hívták, vagy nem. Az 50% pedig egy olyan esély, aminél jóval rosszabbakat is gondolkodás nélkül bevállaltunk, tehát: Ahab!

                Ahab nagyon furcsa szerzet volt, különös viselkedésének kulcsát pedig egészen távozásunkig nem tudtuk megérteni. Ez volt az oka annak, hogy Róma elhagyásáig Ahab még rengeteg fejtöréssel, röhögéssel és szállóigével ajándékozott minket, valamint már a megérkezésünk pillanatától garantálta, hogy Rómára csak egészen különös helyként tudjunk gondolni. Az első meglepetés akkor ért minket, mikor Ahab előbukkant a pult mögül, vagyis inkább a pult alól. Hatalmas, vérvörös szemeit ugyanis úgy meresztette ránk, mintha maga sem tudná eldönteni hogy álmodik-e még, vagy ez már az igazi, olasz valóság. Konkrétan úgy nézett Ádámra és rám, mint aki kísértetet látott. Persze azt is meg kell hagyni, hogy tényleg nem nézhettünk ki valami megnyerően, két borzasztóan csapzott, az egésznapos bukósisak-fodrászatból frissen szabadult mocskos, közép-kelet-európai fiatal, akik hajnali negyed későn kaparnak a pulton… Ahab mindenesetre a száját csak akkor csukta be, mikor elé toltuk az útleveleinket. Egy ideig még vártam, hogy a szemének meresztését mikor fogja abbahagyni, de hamar kiderült: Ahab alapjáraton így néz.

 A kezdeti sokkos kifejezést minden átmenet nélkül borús fejcsóválás váltotta föl, míg az arcán gyors egymásutánban váltották egymást a kétségbeesett, a vádló, a lemondó és a furcsálló tekintetek, amit mi eleinte őszintén szólva abszolút nem értettünk. Nehezünkre esett megérteni, hogy egy hostel portásának miért akkora sokk átélni azt, mikor két vendég megérkezik. Ennek optimális esetben nap mint nap, de legalábbis alkalomszerűen meg kell történnie egy tisztességes hostelben, nem? Egy kétségbeesett és egy gyanakvó tekintet, valamint két távoli nyelven elmotyogott mondat között Ahab a recepció felett lógó órára mutogatott, mi pedig lassan megértettük, hogy abszolút nem volt alkalmas az idő a megérkezésre, mondhatni belegázoltunk nem csak Ahab napi rutinjába, de a hostel általános működési ütemébe is. Sikerült kihámozni leginkább Ahab non-verbális jeleiből, hogy a sokágyas szobák sok mínusz kettő lakóját valószínűleg hihetetlenül felbosszantaná, ha hajnali fél mégkésőbbkor mi betrappolnánk cókmókostul a szobába. Ez a jelek szerint a naftalinszagú, penészlátogatta, sötét és úgy alapjában véve az ijesztő és a nyomasztó között ingadozó helyi hostelkultúrába egyszerűen nem fér bele.

Egy ponton már azt fontolgattuk, hogy sarkon fordulunk és itthagyjukezt az egész bolondokházát Ahabostul-mindenestül, de ekkor hirtelen villanykörte gyulladt Ahab arca mögött, és egy kis izgatott lapozgatást követően széles mosoly ült ki az arcára, vett egy nagy levegőt, majd ünnepélyesen bejelentette: „I give you private room”. Na ezek után következett egy ötperces koreográfia, aminek keretében rövid motyogós-nyammogós töltelékmondatok között ugyanezt a mondatot sok különböző hanglejtéssel, arckifejezéssel előadta, hogy értsük mi a helyzet. Volt ezek között drámai és önfeláldozó, aminek során gesztikuláción keresztül jelezte, hogy ez a gesztus neki olyan, mintha a szívéből tépnének ki egy darabot, volt olyan, ahol az „I give you private room”rezignált fejcsóválással, lemondó suttogással került előadásra, volt cinkos félmosoly kacsintással, valamint egészen fenyegető verzió is. Végül Ahab úgy döntött mostanára biztosan átjött az üzenet, úgyhogy végül tíz perccel hajnali korareggel előtt átadta a kulcsot az áhított szobához, majd minden további nélkül visszasüllyedt a pult alá. Ádámmal váltottunk pár pillantást, de sok újat nem tudtunk kiolvasni a másik tekintetéből, úgyhogy megvontuk a vállunkat, felszedtük a cókmókot és nekiálltunk megkeresni az áhított „I give you private room”-ot. Annyira fáradtak voltunk, hogy az Ahab-abszurd agymosás egyszerűen eltömítette az agyunkat és nem voltunk másra képesek, csak a Private Room elképzelésére, ami rövid keresgélés után meg is lett. A szoba pici volt, de szerencsére a tükrön is átláthatatlanul vastag koszréteg volt, valamint nem volt tűzjelző és a szobának volt egy lichthofra nyíló ablaka, nekünk volt két sörünk és gondos kezek hamutálat is készítettek a szebb napokat látott asztalkára… Kell ennél több a boldogsághoz?

Pár perccel ezelőtt még kinnt ültem a teraszon és bőszen pöfékeltem, mikor eszembe jutott a hasonló hőmérsékleti állapotok közt megtett út a messzi délen. Tomiék ekkor nem tartottak velem, mert Évi térde az utolsókat rúgta, ami miatt végülis hazarepült Nápolyból. Eredeti terveink szerint meg sem álltunk volna Szicília sarkáig, a messzi Siracusáig. Még Taorminában jónéhányszor elmotoroztunk az Isola Bella felé irányító táblák alatt, és bár nagyon úgy tűnt, hogy ez valami olyan hely, amit nem lehet kihagyni, ha arra jársz, mégsem szenteltünk különösebb figyelmet neki. Egészen addig a pontig, amíg néhány száz méter dugó, és fürdőruhás emberek hada mögül egyszercsak elő nem bújt.

Isola bella, avagy Béla szigete 

A kis sziget, amit apálykor egy vékony földnyelv köt össze a parttal, valóban gyönyörű. A sziget tetején található egy kis épület, amiről Tomi fog bővebb felvilágosítást adni, mert ők jártak benne, a környező sziklák pedig kvázi természetes kerítésként övezik. A parton persze már kiépült az ipari vendéglátás, de még a hatalmas tömeg ellenére is felettébb bájos a hely. Pár órás pihi, és fürdőzés után indultam csak tovább, úgy délután 3 körül. Az aszfalt épp olvadáshatáron állt, a motor, valószínűleg a forró olaj hihetetlen jó kenési tulajdonságai miatt, dízelhangon kerepelt, én pedig egyszál fürdőnadrágban is szédelegtem a melegtől (persze ilyet értelmes ember nem csinál, - mert elég egy perec, és nem lesz honnan pótolni az elkopott kültakarót - csak majdnem minden olasz.). A hosszú már-már sivatagi tájat keresztülszántó unalmasan egyenes úton kívül csak arra emlékszem az, hogy majd' minden kúton megittam fél-egy liter vizet, de még azelőtt kiizzadtam magamból, hogy az anyagcserém bármit tudott volna kezdeni vele.

Ennyire nem volt semmi út közben

A hőséget a légionáriusok is csak hidratálva szendergéssel voltak képesek elviselni

Siracusába délután öt fele érhettem oda, akkor már kezdett apadni a forróság, bár a frissen hűtött kóla a vége felé már inkább frissen fűtött lett. Össze-vissza, továbbá keresztül-kasul motoroztam a sikátorokat, kijutottam tengerpartra, főtérre, róttam köröket az egyirányű utcák erdejében, és persze fényképeztem.

A legnehezebb a lavírozás volt a tömegben

Útikönyv, és bármiféle készültség híján ha valami meghaladta az átlag siracusai ház nagyságát azt lefotóztam, Google úgyis megmondja alapon. Van ott gyönyörű szicíliai barokk katedrális, mely története egyenesen a VII. századig nyúlik vissza, bár már akkor is volt ott egy templom, amit meg az V. században építettek, szóval régi.

Katedrál is, meg nem is!

Továbbá megtalálható a városban Arkhimédész sírköve, Arethusza szőkőkútja, és Dionüszösz füle is, ami nem étel, mint mondjuk a barátfüle, hanem börtön. Egyébiránt biztos remek éttermei, szállodái, és strandjai is vannak, szóval tessék elmenni, ha van rá mód és idő, de beszéljenek helyettem a képek!

 Diána, a körforgalmak védőszentje

Az emeleti szoba kicsit huzatos, de nagyon világos

Siracusa a tenger partján fekszik, a szicíliai nyalókaárusok legnagyobb örömére

 Nem sakk.

Romantikus. Sírok!

Rájöttem, hogy a folyamatos önkényes csapongás kicsit megnehezítheti a kalandjaink követését, úgyhogy úgy döntöttem nagyjából letisztázom a mikort és a hovát. Csináltam is gyorsan egy körvonalas útitervet google maps-el a 2009-es túránkról. Miután végre rájöttem hogyan lehet hatékonyan használni eszembe jutott, hogy ilyen részletességű, grafikus útvonaltervünk nem is volt akkor és nincs azóta sem:)

Íme hát a 2009-es olaszországi motortúránk (van ugyan egy általunk használt frappáns neve, de nem merem leírni) hozzávetőleges útvonala! Vagy ahogy Mr. Google mondaná: Directions from Budapest, Hungary to Tihany, Hungary - 4,585 km

A hibákért felelősséget nem vállalok!

Cooper persze lehet hogy igénytelenséggel és pontatlansággal fog vádolni, de sebaj. Így elsőre talán ami hiányzik az az Amalfi part (a piros karikában Salernotól nyugatra az a félszigetecske) és hogy Graz után nem Szlovénián át az M7-esen jöttünk haza, hanem a 8-as úton. Az élmény szempontjából óriási különbség, de ne rohanjunk megint annyira előre...

Plexi, kanyar - lehetne akárhol

A bejegyzések során eddig eljutottunk Budapestről a horvát tengerpartra, megnéztük a plitvicei tavakat (ó tényleg, ez is lemaradt a térképről:)), lecsorogtunk Dubrovnikba, majd egy éjszakai komppal átjutottunk Olaszországba, a véletlenül sem a bárányairól elhíresült Bari városába. Innen a csizma orra felé vettük utunkat, egy a fentinél valamivel kevésbé részletes, fénymásolt térképpel felfegyverkezve. Leesett az állunk Tropea szikláinál, átvészeltünk egy hőgutával összekötött lázadást Cosenza környékén - addig ragaszkodtam hozzá, hogy mindenki hordja a protektoros kabátot 40 fokban is - majd végre megláttuk Szicília partjait. Gyorsan le is pisiltük a látványt.

Cooper lepisili a látványt

Kompoltunk Szicíliába, tülekedtünk turistákkal Taormina teraszain (beszúrnék még egy tétovánt vagy valamit, de nem visz rá a lélek:)), jártunk kórházban Évi térdével, kifújtuk magunkat Isola Bella szikláin míg Cooper Szirakúzát járta a legnagyobb kánikulában, majd visszaindultunk Calabriába, hogy szegény Évit feltehessük a nápolyi vonatra (magas labda, de nem csapom le:)). Szegénynek egyszerűen nem bírta az árva térdszalagja, így a túra második felét nélküle kellett végigcsinálnunk.

 Taormina terebélyes, tetszetős terasza

Késő éjjel, miután Évit feltettük a nyilvánvalóan órákat késő vonatra, Reggio Calabriában meghúztuk magunkat egy kemping-jellegű intézmény sarkában, ahol nyitva felejtették a kaput. A recepciós(?) másnap kora reggeli ultimátumát rövid megfontolás után elfogadva (vagy lelépünk öt percen belül erről a szelet magánterületről, vagy különben puppi dippi di páppá) csipásan, szájszagúan de mosolyogva nyeregbe pattantunk, hogy meghódítsuk a Stromboli vulkánt, hiszen elsősorban ezért indultunk útnak. A szárnyshajóról, a vulkánkitörésekről és a hegyen töltött különös éjszakáról már értekeztünk. Szúrok ezért ide egy képet inkább, majd megyek is tovább.

 ...mert vulkános képet már raktunk ki

Miután a nem betervezett, kórházzal és vonatállomással szegélyezett kényszerpihenőnk (ami sokkal inkább volt pihenő mint kényszer) koptatott kicsit a nagyvonalú útitervünk megvalósíthatóságán, ezért úgy döntöttünk, hogy elveinkkel ellentétben ki fogjuk használni az A1-es autópálya lehetőségeit. Hamar kiderült, hogy a többi olasz autópályával ellentétben itt nem véletlenül nem kell útdíjat fizetni... Persze ha akkor tudtuk volna milyen egy igazán meredek gyorsforgalmi út, valószínűleg nem panaszkodtunk volna annyit, hanem aktívan örültünk volna az olyan áldásoknak, mint a szilárd útburkolat, a felfestés, illetve a közlekedési táblák.

Azért Olaszországban is akadnak necces útviszonyok, bozóttűz esetén például

El is érkeztünk hát a túra pirossal bekarikázott részéig, úgyhogy én le is teszem a lantot billentyűzetet. Remélem sikerült kicsit letisztázni hogy miről is sztorizunk valójában. Ha a történetben elérünk Tihanyig (vagy Akarattyáig, történelemtudósok ugyanis azóta sem tudtak megállapodni, hogy a 2009es S***, H****, B***** motortúra valódi végpontja melyik település), akkor belekezdünk a 2010es, balkáni borzasztó elregölésébe és majd ha annak is vége lesz, na akkor, és csak akkor jöhetnek az igazán meredek gyorsforgalmi utak és a litván féllábú náci csopperesek...

Az előző poszt három hónappal ezelőtt született és rendhagyónak készült volna, ha lenne bármilyen rend ebben a blogban, amit el lehetne hagyni. Hiába, mi már csak ilyen randomok vagyunk: nem szeretjük az előre lefoglalt szállásokat, az alábbinál sokkal részletesebb útiterveket és úgy egyáltalán a körzővel-vonalzóval megtervezett dolgokat. A lényeg, hogy egészen normális, ha a bejegyzéseim fele rendhagyó, na:)

(az esetek kb. 2/3-ában sikerült az eltervezett városokban aludnunk és +8% lett:)

Három hónapja lesétáltam hát a garázsba és mérnöki precizitás helyett bölcsész nagyvonalúsággal felerősítettem a dobozokat a motor oldalára. Kora nyár volt, aminek tüneteként egy zabszem költözött a hátsómba, ami hosszú heteken és kilométerek ezrein keresztül nem hagyott nyugodni. Két hete, ahogy Papucsek úr műhelyében csavaroztuk le Ádámmal a belarusz legyekkel, litván desztillált vízzel, ukrán hűtőtömítővel, lengyel motorolajjal, villaolajjal és kalinyingrádi sütipapírral feldíszített koffereket, azt éreztem: ahogy Natasha megszabadul a dobozoktól, úgy belőlem is tűnik el a zabszem. Természetesen idővel megint vissza fog térni, én pedig rohanok majd újra felerősíteni a dobozokat... Addig viszont marad Magyarország, a suli, a következő túra hátterének előteremtése és a blog, amibe addig lejegyezzük azt a sok-sok kalandot, amit átéltünk.

Kapaszkodjatok, jövünk!:)

 Észtország, Balti tenger

Olajos kézzel gépelni nem túl jó, de van egy különleges hangulata. Szép időket idéz, mint mikor egy Thesszaloniki-i hostelben egy vizelő légkondis doboz alatt egy rozoga számítógépen (utoljára látogatott oldal a gayromeo.com...) Ádámmal posztot hegesztettünk egy külföldi fórumra az élményeinkről. Ma is olajos kézzel írok: nemrég szereltem fel a motorra a nyár jelképeit, a két szebb napokat látott, túlméretezett és öncélúan asszimetrikus alukoffert. Jártak ők velem és Natashával, a motorommal tizenvalahány országban (majd Ádám megmondja pontosan:)), estem rájuk jobbra és balra, aminek következményeként az egyiket például csak egy semmivel össze nem hasonlítható karate-csapással lehet becsukódásra bírni. Lelkük van a dobozoknak, hiszen már jártak az előző gazdájukkal a sivatagban, túlélték ahogy az említett első gazdájuk totálkárra töri a motort, amin rajta voltak. A táblát és a matricákat is ő rakta fel, én csak koptattam és nyomorgattam őket sokezer kilométeren át...

Holnap fesztiválozni megyek velük - Tatára. Már alig várom a bepakolást, mikor az olajszagú örökké koszos alubendőkbe szépen sorban bekerülnek a legfontosabbak. Nekem ez a nyár igazi jelképe, én mostantól nyaralok:)

 Valahol Olaszországban...

Minél messzebb tartózkodsz a rendszámodat kibocsájtó hivataltól, annál nagyobb az esélyed arra, hogy halk susmogások, észrevétlennek szánt, ám észrevett mutogatások, kíváncsi tekintetek kereszttüzében találd magad. Az előbb vázolt helyzet még intenzívebb, ha motorral közlekedsz, és extraként egy emberméretű meghatározhatatlan számú pókkal rögzített csomaghegyet varázsolsz a motorod végére.

Cooper és a málha

Horvátországban emlékeim szerint nem keveredtünk különösebb interakcióba a helyi lakosokkal, egyetlen kivételtől eltekintve, amikor egy faék egyszerűségével megáldott boyracer előzés helyett a letollak az útról taktikával próbált előnyösebb helyet szerezni a másnapi verseny rajtrácsán. (azért ott voltak még az endúrósok is a bokáig-kavicságyas szerpentinen: mikor a málhás shadowt látták süppedve kacsázni, az egyik lemondóan csóválta a fejét, a másik pedig egyszerűen kiröhögött - Tomi) Ezt az aprócska negatívumot azonban alaposan felülírta az olaszoknál tapasztalt közvetlen barátságosság, kíváncsiság, és segítőkészség triásza. Először is a Dubrovnikból-Bari útvonalon közlekedő komp büféjének hála, kellemes másnaposság állapotában nyargaltunk ki a kikötőből, és kerestünk megtámadásra alkalmas benzinkutakat. Néhány kifejezetten fura, és látszólag indokolatlan nyolcast formáló kör(nyolcas)forgalom után előtűnt a dél-olasz sivatag délibábjai közül a napnál is fényesebben ragyogó kútoszlopaival csábító istálló, friss 95ös szénával. Célunk az üzemanyag vételezésén túl láncspray vásárlása volt, mert ugyebár a rengeteg eszünkkel nem vittünk magunkkal. 

Amiről ez az egész bejegyzés szólni akar, az ezen a ponton kezdődik. A kúton persze felfigyeltek a magyar rendszámra, kérdések hada záporozott felénk egy pillanaton belül. Azt hiszem ezen a ponton Tomi párszor leizzadt, hiszen egyetlen olaszul valamennyire értő, és beszélő ember ő volt a csapatban, ígyhát rá testáltuk a tolmácsolással járó összes gondot, természetesen valamirevaló díjazás nélkül. A szokásos honnan-merre-meddig kérdések által meghatározott háromszöget a kút tulaja gyorsan zárta. Pár mondat után meginvitált minket a légkondival ellátott üzlethelységbe, ahol egyértelművé vált számunkra, hogy innen egyhamar nem szabadulunk. Történt ugyanis, hogy miután Louis Piccolo-t elzavarta (természetesen Vespával), hogy fénymásolja le a térképét, hiszen a kúton nem volt elvihető példány, aprólékosan elmagyarázta, hogy melyik olasz városokat, országrészt, látványosságot kell megnéznünk, külön hangsúlyt helyezve Tropea-ra, ahol nem mellesleg a szülei is élnek.

Tropea, ahova a végén nyilván elmentünk:)

Hosszas beszélgetés után mely a láncspray témakört is érintette az alábbi végeredmény alakult ki:

- egy óra baráti hangulatú beszélgetés, értékes tippekkel a túrához
- útvonaltervvel ellátott Olaszország térkép (nagyon jól jött, mert nem vittünk magunkkal)
- a láncot egy megkezdett flakon láncsprayvel fújta le a harmadik alkalmazott, aki egyébként hobbi motocross versenyző, majd egy bontatlan flakont adott ajándékba 
- a benzinért azért fizettünk:)

Mario egy kicsi vegyesboltot visz az Amalfi parton.

Az Amalfi part

Csupán vakszerencse és véletlen kellett ahhoz, hogy rátaláljunk. Valahol pár kilométerrel lejjebb felvettem egy stoppost, aki épp a bolt előtt jelezte leszállási szándékát, és ha már arra járunk alapon beugrottunk egy palack vízért. Illetve ugrottunk volna, ha néhány centen kívül lett volna nálunk készpénz. Lényeg, hogy a másfél euros víztől ha nem is fényévekre, de mondjuk tengeri mérföldekre voltunk. Mario ezt másképp gondolta. Úgy döntött, hogy az a nálunk lévő negyven valahány cent, vélhetően a speciális kiadású érméink aranytartalma miatt pontosan másfél eurót ér, illetve az előzőleg kezünkben tartott víz az állapotunkhoz nem elég hideg. Szóval lett vizünk, mégpedig a Mario által a hűtőből kikeresett leghidegebb palack. Persze szó szót követett, pár percen belül már szállásajánlatot kaptunk, illetve egy-egy Túró Rudi jellegű helyi csemegét, biztosan éhesek vagyunk alapon. Kedélyes beszélgetésünket megzavarta a helyi buszjárat, ami az utca kellős közepén parkoló motorjainktól nem tudott befordulni. Pánik, és Botrány, gondolhatják most kedves Olvasóink, ám Mario a védelmünkre kelt, majd néhány vélhetően keresetlen szóval helyreigazította a busz sofőrt, hogy tulajdonképp ő itt most a barátaival beszélget, tehát ha majd befejezzük, akkor arrébb állunk. Sikerrel járt, a sofőr duzzogva ült vissza a buszba, és várt. A körülmények, a gyorsan múló percek, és a hamarosan zárni készülő Pompeii hatására a továbbállás mellett döntöttünk. Egyéb ajándék híján egy ötvenforintost ajándékoztunk Marionak. A szeme nedvesedett, és könnyek közepette mesélte, hogy gyerek kora óta érméket gyűjt, de Magyarországról ez az első darab. 

Pompeii-ről mindenki hallott már, vagy tanult, páratlan kincs a történelmünkben, szóval sokan tervbe veszik. Így voltunk ezzel mi is, s bár tudtuk, hogy késésben vagyunk, élt bennünk a remény, hogy csak azért mert erősen sötétedik, még tárt kapukkal várja kis országunk átlagot tekintve közepes testmagassággal megáldott túrázóit. Nem így lett, természetesen elkéstünk. A problémát a helyzetet megértő és átérző biztonsági őrök oldották meg. Egészen pontosan fél órát kaptunk, de idióta, bámészkodó visítozó turisták nélkül. Plusz az ellenértékül felajánlott grappát is visszautasították. Így történt, hogy csendben, nyugalomban, naplementében jártuk végig Pompeii utcáit, és véstük emlékeinkbe a történelem egyik nevesebb darabját.

Persze ezek mind apróságok, de pont az ilyen apróságok miatt zártam szívembe a dél-olasz lakosságot.

A képen maga Mario. Nem ő alacsony, Tomi magas:)

 Az alteráció latin eredetű szó, a zeneművészetben a hangrendszer egyes hangjainak  a hangrendszeren kívüli hangokká való módosítását jelenti. Létezik szerkezeti, amikor a terc, kvint, szeptim hármas valamelyikét módosítjuk, illetve színezeti, amikor az akkord színezőhangjait változtatjuk. Elég népszerű a dolog, remek akkordokat, színeket, hangulatokat lehet így megalkotni.

Furcsa lehet a bevezető, hiszen ez egy motoros-túrázós blog, ám a Pisa-ban történteket átgondolva a fenti fogalom jutott eszembe, mint olyan szó ami legjobban átfogja az eseményeket. 

Minden túrán van egy olyan pont, amikor már feltöltődtél élményekkel, s egyszerűen több már nem fér beléd. Ekkor csendesen átveszi a hatalmat a hülyeségbe hajló kreativitás, és egyszerűen megfeledkezel az adott műemlék megfelelő meglátogatásának szabályairól. Hosszúra terveztem a bejegyzést, ám szavak helyett inkább álljanak itt a helyszínen készült fényképek!

Üdv!

Tominak igaza van, félelmetes udvariatlanságom hiányát pótlandó: Ádám vagyok, random helyeken lakó motoros muzsikus. No, az illemkörök végeztével kénytelen leszek mesélni a vulkánon töltött éjszakáról.

Történt ugyanis, hogy Milazzó tengerpartján úgy döntöttünk, hogy kettőnkre bőven elég másfél liter víz, két fényképezőgép, egy hálózsák és egy törölköző (ugyebár minden stoppos alapvető felszerelése), mert ugye a vulkánon meleg van, meg különbenis augusztus, minden olasz délen nyaral, hát nehogy már pont mi fázzuk. De. Az alapkoncepció az volt, hogy a pénzünk fogytán, tehát nem veszünk igénybe semmiféle pénzértágy intézményt, inkább elisszuk az erre szánt összeget. A terv kiválóan működött, Stromboli sziget fekete partjainál (mert ugye nem homokból van, hanem hamuból) remek kocsmák sorakoznak, meglepően minőségi zenével csábítva a kedves turistákat. Megkóstoltuk a helyi specialitást, ami úgy néz ki mint egy narancs, az íze is hasonló, de hús van benne, meg mindenféle ismeretlen összetevő, és meleg. Érdemes kipróbálni, ha arra jártok. Kizárt, hogy egynél többet meg bírjon enni belőle bárki, olcsó, és laktat. Persze, ha nincs más ehető, akkor minden utoljára fogyasztott étel laktat. 

Tett követte az elhatározást, és nekivágtunk a hegynek. Az előzőleg említett négyszázas pihenőnél találkoztunk egy igen szimpatikus svájci úriemberrel, aki nagyon szerényen bevallotta, hogy azontúl, hogy a vulkánfotózás a hobbija, a Stromboli a szíve csücske, és nem kevesebb mint ötvenszer járt már itt.

A vulkánmászás nehézségeiről már nagyvonalakban beszámoltunk, úgyhogy apró érdekességekkel egészíteném csak ki. Kb. félórás fotósession után a vaksötét hatására úgy határoztunk, hogy innen lefele vezet tovább utunk. Ezzel alapvetően semmiféle probléma nem lett volna, ha tudjuk/látjuk merre kell menni. Keménységünk okán úgy döntöttünk, hogy lámpát csak végső esetben használunk elkerülendő, hogy a Carabinieri felfedezzen, és kifizettese velünk az emelt összegű belépődíjat. Akadt azonban olyan aprócska gond, hogy az a vacak hamu beszakadt alattunk, és mindjárt egy gigantikus csúszdán találtuk magunkat. Csúszás irányát tekintve két opció állt, illetve mélyedt előttünk, balra a hegyoldal, ahol a frissen kiköpött láva csordogált bele a tengerbe, illetve jobbra egy kisebb szakadék ismeretlen tartalommal. Szerencsénkre megtaláltuk az arany középutat, ami azontúl, hogy a biztonságos pihenőhelyre vezetett, tele volt azzal apró termetű cserjével, ami istentelenül szúr. Szóval, összesítve több méternyi karcolással, és svájci segítséggel (az előbb említett uraság ugyanis rendszeres időközönként jelzett nekünk, hogy merre az arra) nagyjából egy órás bukdácsolás alatt visszatértünk a pihenőhelyre. Vacsoraként elfogyasztottunk egy fél doboz pringles-t, illetve egy liter vizet (mindkettőt ajándékbe kaptuk), majd az esti cigi után nyugovóra tértünk.

A 400m-es pihenő tulajdonképp acélszelvényekből összeállított kb 5 nm-es plató, a közepén egy fa gerendával. Ezt a csodás lakosztályt próbáltuk otthonossá tenni a törölközővel, illetve a hálózsákkal. Kreatívabbak megépíthetik a nappaliban. Nagy titkot nem árulok el, ha azt mondom, hogy nem jártunk sikerrel. Alapvető problémákat vet fel két ember elszállásolása egy hálózsákban, pláne, hogy fújt a szél, hideg volt, és a szexuális orientációnkon sem módosítottunk. Így tehát maradt a vacogás, és a remény, hogy a nap holnap sem felejt el felkelni, és előbb utóbb meleg lesz. Hálistennek a szagunk bódító hatása (ekkor emlékeim szerint már vagy 4-5 napja nem sikerült fürdeni, bár nagyon azért nem is próbálkoztunk) hamar álomba ringatott minket. Azontúl, hogy az aktív vulkánoknak megvan a varázsuk, természetüknél fogva akadnak hátrányaik is, például, hogy kitörnek, ezzel alaposan megnehezítve az alvást. Az első pár ébredés csodálatos. Félálomban kitörést nézni meseszép. A tizedik környékén már bosszantó. Ekkor hangzottak el olyan mondatok, hogy "hagyd már abba bazmeg, aludni akarok", illetve "kurva vulkán". A huszadik táján pedig már vicces. 

Reggelre csatlakozott hozzánk egy holland pár, illetve huszonvalahány kecske, akik haláltmegvető bátorsággal parádéztak a hegyoldalban, hogy azt a pár arra serkenő kórót lelegeljék. Szerencsétlenek valószínűleg nem tudták, hogy párszáz méterrel arrébb van egy kiterjedését tekintve méretes, kecske szempontból érintetlen mező. Továbbá vendégünk lehetett egy egér, aki kirágta a cigarettásdoboz sarkát, és megfosztott minket az utolsó ciginktől. Szerintem a hollandoknak dolgozott, kizárt, hogy az egerek dohányozzanak. Mondjuk tűzük biztosan akadt.

Voltunk még Tropeaban, és Taorminában is, ugye Tomi?

Hiába vagyunk keményebbek Salamon tökénél és az illemnél is, én mégis bemutatkozom. Tomi vagyok és én szintén fogok ide posztolni néha - azt hiszem van miről. Én is motormániás vagyok, csakúgy mint Kúper és hasonlóan fogékony a nagyvonalú ötletekre. Vulkánt kergetni motorral? Simán:) ha a kapitány nem figyel annyira, akkor a motort is felpókoljuk a szárnyashajóra Milazzóban, és vaslóháton megyünk eltévedni Stromboli szigetének rég nem használt túraösvényre. Mert ugye mi az nekünk mikor megbeszéltük, hogy kemények vagyunk. Autópálya szélén, motorok között alszunk, kávét reggelizünk, Bruce Willis-mód ferde és meggyötört cigiket szívunk, szerb keresztapákkal pacsizunk, nem félünk sem az albán szerpentinektől, sem a ciprusi nomád barlanglakóktól. Ha pedig Kúper vagy én megingunk egy pillanatra akkor mindig ott a másik, hogy emlékeztessen, hogy kemények vagyunk. Az egy egészen más kérdés, hogy mennyit veszít a komolyságából ez a kijelentés, mikor egy fortyogó vulkán kráterével egy vonalban, pár kurta köpésnyire onnan a keménység kérge alól előbújnak a tények, vagyis eszünkbe jutnak sorra a körülmények... vagyis:

1)Besötétedett: A vulkánkitörés sötétben szép, eddig nincs hiba. Örültünk neki, hogy épp sötétedésre értünk fel a szikla és egyben a 2009-es túránk csúcsához, dörzsöltük is a tenyerünket, hogy kényelmesen elhelyezkedve alkonyati fények között gyönyörködhetünk a kitörésekben. Mikor kellően kibámészkodtuk magunkat, rájöttünk, hogy ez lefelé nem lesz olyan egyszerű, hiszen nem elég hogy a nap lelépett Amerikába sütni, ráadásul még

2)...közvilágítás sem nagyon van, főleg mióta az 1931-es kitöréstől megijedt lakosság nagyobbik része lelépett, mindössze 350 lakost hagyva maguk után, akik viszont nem éppen a vulkán tetején, hanem a tengerparti két kis faluban éldegélnek. Körülöttünk a Tirrén-tenger, ami bár nagyon szép és érdekes, viszont abszolút nem világít. Jó, nem baj, van kettőnkre egy pislákoló (na jó, működő), pici LEDes zseblámba, majd leereszkedünk a... Hol is?

3)A régi út: Történt ugyanis, hogy lecsúsztunk az utolsó vezetett túrákról aznap és bár üldözőbe vettük az elindult túrázókat, de mivel mi naívan elindultunk fölfelé, míg ők mint kiderült előbb kicsit kerültek a szigeten, nem értük utol őket. Azért indultak másik irányba, mert bár a mi utunk egészen mászható ötszáz méteres magasságig, onnantól kicsit necces: mint kiderült évek óta nem használja senki, helyette a hosszabb, kevésbé meredek és biztonságosabb úton viszik a kíváncsi "kirándulókat".

4)ötszáz euró: A büntetés, amit kirónak akárkire, aki vezető nélkül négyszáz méter fölé merészkedik és rajtakapják. Erre egy szigorú tábla figyelmeztetett az utunk végén. Természetesen miután biztosítottuk egymást a keménységünkről egyszerűen továbbmentünk, még röhögtünk is rajta hogy ha megússzuk az olyan, mintha nyertünk volna ezer eurót (persze ilyen alapon Kúper már most milliomos lenne a ki nem rótt bírságokból a buszmegállókban való dohányzásért, persze csak ha Kúper nem lenne túl kemény a BKV-záshoz). Korom sötétben, a hegy tetején valahogy az ötszáz euró is más megvilágításba került, hirtelen valahogy nem is tűnt annyira viccesnek.

5)Hamu: A Stromboli mindenféle kőzeteket meg hamut lövöldöz ide-oda. Nekem földrajzóráról annyi rémlik, hogy van a pahoehoe és az aaah, amik arról kapták a nevüket, hogy az ember ilyen hangot ad, hogyha rájuk lép (ezúton is elnézést Schulteisz tanárúrtól, ha rosszul fogtam a lényeget). Magyarra azt hiszem úgy lehetne lefordítani, hogy Jujujuj és ááá basszus Cooper hogy a viharba fogunk innen lejönni?!. Süpped, beszakad, omlik, legurul, belemegy a szembe és még az illata sem túl jó. Ebből állt az "út" felső része

6)Kijelölt út: Magát az "ösvényt" úgy különböztették meg a szakadékoktól, dzsindzsától és egyéb finomságoktól, hogy kb 10 méterenként szorgos szicíliai kezek megkrétáztak egy kődarabot. Fölfelé, világosban még csak-csak tudtuk őket követni, de lefelé gyakorlatilag lehetetlen volt.

Most hirtelen nem is értekeznék többet kiváló fizikumunkról és a vulkánmászásban szerzett korábbi tapasztalatainkról, mert hirtelen nem jut eszembe semmi vigasztaló. A lényeg az, hogy akkor és ott majdnem megtapasztaltuk a hülye ötletek kiválóságának határait és bár ez az emlék nem gátolt meg minket abban, hogy továbbra is ilyenek maradjunk, elgondolkodtatott kicsit azon hogy mi most éppen miért is vagyunk ennyire hülyék:) Egy biztos, a túra legszebb és egyik legemlékezetesebb részét köszönhetjük a Mojitonak, amit a Stromboli lábánál szürcsöltünk miközben az aznapi utolsó vezetett túra kigyalogolt...

A kalandos utat lefelé, az éjszakát és a keménység általunk használt fogalmának további tisztázását rábíznám Kúperre, hiszen ki lenne erre alkalmasabb mint az, aki egy szerb lánynak rezzenéstelen arccal magyarázta el, hogy mi néha gyerekeket eszünk ebédre. Mert kemények vagyunk. Az árnyalatnyi kétely a hölgy arcán pedig nem tudom hogy őt, vagy Kúpert minősíti...

Tomi

(Lent pedig egy kép az 400m-es tábláról, amin túl mindent tilos!)

Az egész túrázás ötlete nagyjából 2009 februárjában született meg. Barátnőmmel ültünk a gazdagréti albérlet nappalijának kopott fotelében, s bőszen mutatta a Stromboliról készült képeit. Lelkesen próbált meggyőzni, hogy ezt nekem mindenképpen, sőt, muszáj megnéznem élőben. Mielőtt papucskodással vádolni bárki, én kitartóan kérettem magam, nehogy túlságosan befolyásolhatónak látszodjak. Úgy két-három élménybeszámoló hallgatással, és fénykép nézegetéssel eltöltött óra után, a derekam beadta magát, és elfogadtam, hogy a nyári programok közt szerepel a Stromboli meglátogatása. Nem eszik olyan forrón a kását alapon rögtön hozzá kellett tennem, hogy jó, de akkor motorral. A válasz határozott, és túl gyors volt, hogy márpedig én ezt akkor most hogy, meg különbenis az kényelmetlen, és ő arra a kis vacak hátsóülésre fel nem. És az még a Shadow volt, nem is a Ninja. Persze az indulásig még rengeteg nap hátra volt, tulajdonképp ki sem volt tűzve konkrét dátum, vagyis gyakorlatilag korlátlan idő állt rendelkezésemre, hogy puhítsam. Isten útjai kifürkészhetetlenek (ezt gyorsan zárójelben cáfolnám, mert Calabria útjai azok) ahogy mondani szokás, a lényeg, hogy barátnő ugrott, terv maradt. 

Kora nyári estén rejtélyeskedve hívtam fel Tomit, és akkori párját Évit, hogy valamit meg kéne beszélni, illetve mutatni akarok. Mindenek előtt az alant látható képet mutattam meg nekik, és hálistennek elég vad, ijesztő, és fényes volt ahhoz, hogy Évi beleszeressen. A terv elég egyszerű volt, és rövid, tulajdonképp egy cigaretta alatt megbeszéltünk minden fontos részletet. 

- Augusztusban megyünk
- Horvátország fele indulunk
- Dubrovnikból Bariba komp
- Onnan le Szicíliáig, valahogy eljutni Strombolira
- Hazajönni Olaszország - Ausztria útvonalon.

Általában a lemegyek boltba kenyérért művelet több egységből áll, de hát pont az a szép a mikor legyen az ember hülye, és felelőtlen, ha nem fiatalon kérdéskörben. Mindenesetre ez a felfogás, ami a mai napig kitart ha túrát tervezünk, hozzásegített minket aknamezőhöz, privát Pompeii-hez, vulkánhoz, tengerparti patkányokhoz, albán fantához, orosz lányokhoz, skorpiókhoz.

Terveink szerint itt nemsokára mindenféle élménybeszámolót, útvonal javaslatot, térképeket, fényképeket, és egyebeket fogtok találni, általunk tálalva.